Hétköznapjaim egy vidéki megyeszékhelyhez kötnek mostanában. Érdekes módon mindig megtalálnak izgalmas történetekkel, pedig nem szaglászok, nem nyomozok, nem csinálok semmit, tulajdonképpen beszélgetek néha emberekkel, akikből olyankor dől a szó. Legutóbb a vidéki főiskola azonnali hatállyal elbocsátott rektora mesélte el, hogyan tették lapátra és vádolták meg "ipari kémkedéssel" egy elküldött e-mail miatt. Az e-mailt a nyugdíjazott gazdasági igazgatónak küldte és a főiskola tanulmányi rendjére vonatkozó adatokat tartalmazta, ami nem hogy titkos lett volna egyébként, hanem más főiskolákon nyilvános adat, az interneten megtalálható. Nos, a rektor elmesélte, hogy az új rektorral egy kb. 30-40 fős gazdasági érdekeltség is beszivárgott a főiskolára, immár a WC papír beszállítástól a takarításig, a felújítási munkáktól az oktatási szolgáltatásig mindent az új rektor emberei végeznek. Megállapításában leszögezte, a gazdasági érdekeltség csúcsa egy államtitkárig visz. Egyelőre nem írhatok többet, nem publikus az ügy, csak eszembe jutott ma reggel, hogy tegnap Nyerges Zsolttal volt egy telefonbeszélgetésem. Egy iskola igazgatója kért meg, hogy hívjam már föl és kérjem meg, mint afféle "nagy befolyású ember", látogasson el az iskolába. A beszélgetésünk elég valószerűtlen volt, mert személyesen nem ismerem Nyerges urat, a hírét ismerem csupán és a hírnevét, amely minden egyes városi beruházással, ingatlan eladással dagad. Üzenetet hagytam neki, este fél tízkor csörgött a telefonom, ekkor sikerült összehoznunk a beszélgetést. Kérdeztem tőle, tudja-e, hogy ki vagyok. Azt mondta, nem tudja, mert ő semmivel nem foglalkozik. Mondtam, hogy újságíró, dokumentumfilmes, ilyen-olyan olajügyek, persze nem mintha nem kopott volna meg az ismertségem az utóbbi években, de erre rögtön volt egy jó válasza Nyerges Zsoltnak. A nevemen szólított és azt mondta:
- Irén! Én nem olvasok újságot, nem is írok, tévét sem nézek. Nagyon visszahúzódó életet élek, csak a családommal, a tenisszel és a kosárlabdával foglalkozom. És nem megyek sehova. Köszönöm a meghívást, de nem megyek.
Próbáltam udvarias lenni és a megértő üzemmódra kapcsoltam. Magamban azért kicsit káromkodtam, persze csak szolidan, nem nagyon anyázva, mert nem ez volt az első beszélgetésem olyan vállalkozóval, akit már semmi nem érdekel, csak a családja, esetleg a lovak (tenisz) és a horgászat (kosárlabda). (Az érdeklődési körök tetszőlegesen helyettesíthetők.) Gyorsan lepörgött bennem, hogy a magyar gigamilliárdosok milyen polgári értékrendet képviselnek, túl azon, hogy a megszerzett pénzen szeretnek jól szórakozni, élni, jókat kajálni, kirándulgatni ide-oda és nagyokat röhögni a sok hülyén, aki nem volt észnél a "szedjük meg magunkat gyorsan, könnyen" össznemzeti játéknál. Hallottam már eleget, magára vessen, aki nem gondolt a családjára és kapart össze annyit, hogy ne kelljen naponta güriznie a megélhetésért, ami mostanában igen nehézkes.
- Megértem. - válaszoltam. Kérdeztem, esetleg nem változtatna-e a szokásain, sokan meg szeretnék ismerni és esetleg a városi legenda is helyére kerülne. Kategórikus volt a válasza, nem, nem megy sehová és elismételte, csak a családja érdekli, a tenisz meg a kosárlabda. Ő is udvarias volt, nem mondta, hogy szarok az iskolátokra kisanyám, nem érdekel, hogy mit feszültök, az sem, hogy mit akartok, el se mondd, mert rögtön kinyomom a telefont, de éreztette, nagyjából ez a helyzet, te lent, én fönt, kosárlabda, tenisz, család, egyik sem vagytok, úgyhogy ne is raboljuk egymás idejét.
Ez a kis városi történet a pécsi vízmű visszavásárlása miatt jutott csak eszembe, persze sok más történettel együtt, amikor szegény Toller megmondta, minden csak a kapcsolatokon múlik.
Igen, ebben biztos igaza volt. Emlékezni kell az ilyen mondatokra. És persze az olajos tolvajlásokra, ami gyakorlatilag máig meghatározza a beszédmodort, a társadalmi hierarchiát, a vállalkozói logikát.
