Az Operaházban. Kint meg balhé. Meg tudom érteni. Bent a libamáj torta lazaccal körítve meg a francia pezsgő. Kint meg hideg és elégedetlenség. Nem szeretik a fiatalok a magyar kapitalizmust. Van ez így. Vagyunk ezzel így egy páran, nem tetszik nekünk, hogy bent lazacot zabálnak, miközben van, ahol fűteni sem tudnak, nem tudják kifizetni a kisgyerekeknek a vitamint, egészséges ételekről meg csak álmodnak. Illetve pontosítok: nem a lazac zabálással van baj, hanem a benti és a kinti világ totális elszakadásával.
De nem akarok belehuppanni a demagógia pocsétájába, ezért kezdeném egy kis példamesével, mielőtt kitérnék mai frissítésem gondolatára. Talán huszonöt, harminc évvel ezelőtt C. elvtárs és az ő fekete Volgája megérkezett egy eldugott, alföldi falu szélére, egészen pontosan egy TSZ központba. A Volga álldogált, míg C. elvtárs bent a TSZ elnökével a dolgát végezte, a sofőr álmosan várakozott. Meglátta a visszapillantó tükörben, hogy valaki eszelős sebességgel rohan a Volgája felé és integet. Ijedtében lehúzta az ablakot, mire egy lihegő nő szólt be neki. Azt mondta:
