Kiment a fiam a gátra. Érettségi szünet van, unja a tanulást, szóltak a haverok, hogy van egy kis meló, menni kell homokzsákokat tölteni, pakolni, a közelünkben mindenfelé szivárog a víz. Igaz, ez a Tisza mentén megszokott dolog, a Tisza hol fönt van, hol lent, ha sok az eső kiönt, ha kevés, akkor szép, homokos partján élvezzük a "bícs-fílinget", csapdossuk a szúnyogokat és jobb években átúszunk a túlpartra. Ezt az extrém sportot már vagy három éve nem gyakorolhattuk, mert latyak, meg sár, meg cuppogók, meg emberevő szúnyograjon kívül semmi nincs a parton. Part sincs. Úgy meg nehéz megközelíteni a folyót. De most nem erről akartam írni...szóval a fiam elment homokzsákot rakodni. Anyai szemem könnybelábadt, milyen együttérző ez a gyerek, mennyire dolgozik benne a szolidaritás,szenvedő embertársaink láttán.
Este szólt, hogy két liter kávét főzzek le. Három liter teát ráadásként és ne feledkezzek el a tíz szendvicsről se, amiből ne sajnáljam a belevalót. Tíz órát állnak majd kint, tördeltem a kezem, ennyit életében nem dolgozott egyhuzamban, mi lesz vele, jaj, jaj. Kentem a vajas zsömléket, raktam a szalámit, a sajtot, közben járt az agyam: ebédet csak adnak a "nemzeti gátvéder" csapatnak. Óvatosan meg is kérdeztem a fiamtól, biztos-e benne, hogy a szendvicseket nem a kutya eszi meg másnap. (Nagyon szereti a szalámis, vajas zsömlét, szinte már függő, rá van kattanva a gyerekek maradékára, amit összelapítanak a tankönyvek és kicsit tornacipő szaguk van.) Magyarán: főtt étellel csak megtömik őket, miközben zsákolnak az országukért.
