Néztük ennek a nagyon szerencsétlenül járt Cozma fiúnak a temetését. A meccset is a Viasat3-on. Vitatkozott is a család, van-e ilyenkor valami sporttársi méltánylás, egy kis lazítás az ellenfél részéről, félrenézés a bíróktól. Aztán amikor az első három percben kiállították a veszprémi csapat játékosát, akkor megnyugodtunk, küzdelmes meccs lesz ez, tétre megy a játék, az ellenfél keményen küzd, a bíró pedig igyekszik figyelni. Már amennyire a folyamatos dudaszótól, kerepléstől, örjöngéstől lehetett. Aztán néztük a könnyeit törölgető Mocsait, a zokogó játékosokat, az egymást ölelgető közönséget és persze nálunk is megállt a levegő a szobában, nem nagyon mozdult senki sehová, nem mászkáltunk, matattunk, csukogattunk hűtőt, bontottunk sört, csak ültünk és némán néztük ezeket a nagyszerű sportolókat, fiatal, pelyhes állú fiúkat. Aztán eszembe jutott sok minden, amiről itt és most nem írnék, mert eldöntöttem, ennek a patetikus napnak nem rombolom magamban sem a hangulatát. (Egyébként egy román-magyar focimeccs jutott eszembe, a "sportbarát" magyar szurkolók ott nem voltak meghatva a román játékosoktól. Igaz nem is telepedett a meccsre a gyász hangulata, ezért kitettek magukért a nemzeti rigmusok ismételgetésével, egyéb nemzeti öntudat definiálásával.)
Aztán elkapcsoltuk a tévét, én a gépemen babráltam az új könyvemmel, megérkezett a barátnőm, aki nekiállt vasalni, mert látta, hogy nem vagyok kommunikatív. Egyszer csak vasalás közben fölsóhajtott: a nemzeti helyzet fokozódik. Ezen hangosan felröhögtünk. Kifejtette, a cigánykérdésre gondol. A tévében mutogatják a "cigányvajdát", ettől életszerűen mindenki gyomra egyberándul, mert úgy beszélnek az aranyfüstbe borított roma honpolgárok, mint akik Fábrytól tanulták a roma-gagyogást. Magyarán: önmaguk karikatúrái. Ahogy egy újságíró (roma hölgy) kedves ismerősöm mondta: onnan, ahol minden bútornak állat lába van, csak menekülni lehet. Főleg egy nőnek, aki írástudó, művelt, diplomás akar lenni, esetleg nem akar férjhez menni 20 éves kora előtt. Fogalmam sincs, miért az életszerűtlen, hamis csillogást vetik össze egy-egy riportban a nagyon is valódi, mély gyásszal. (Cosma édesanyja nem is tudta végigcsinálni a médiacirkuszt, kivonta magát a kamerák kereszttüzéből: anyaként nagyon meg tudom érteni. Itt kezdődik az igazi gyász, a némaságban, a besötétített szobában.)
